A gesztusok és jelek szerepe számomra mindig is fontos volt a munkámban.
A fejlődő magzat is – bizonyítottan – érzékeli, hallja a szülei beszédét, környezete hangjait, és már ekkor megkezdi a tanulást, hogy mielőbb ráhangolódjon a világra, amibe majd belecsöppen.
Miért gondozza egy anya a gyermekét?
Amikor valakinek gyermeke születik, nemcsak a szokás, a tanulás, a hormonok, a baba arca stb. felelősek azért, hogy felkeltsék az emberben a gondoskodás ösztönét, hanem a gyermek nyöszörgése, sírása is ösztönös válaszreakciót eredményeznek. Vagyis a csecsemő már ezzel a hangadással elkezd velünk kommunikálni. Jelzi számunkra a szükségleteit.
Idővel – ahogy a beszédszervei fejlődnek – a hangadása, sírása is árnyaltabbá válik, és a szülők / elsődleges gondozók megtanulják felismerni a gyermek vágyát, szándékát.
Sokan ott hibáznak, hogy azt hiszik, ha egy gyerek nem tud beszélni, akkor nem is tud figyelni, tanulni, pedig ez nem igaz. Amikor felmérjük egy még nem beszélő gyermek passzív szókincsét*, akkor sok szülő ledöbbenve látja, hogy mennyi szót megért a gyermeke.
(*Passzív szókincs az, amit a gyermek még nem használ, de megért. pl. kérésre azt a tárgyat megmutatja, kézbe adja.)
A csecsemőkkel végzett számos kutatás mind-mind bebizonyítják, hogy mennyi mindent megért már egy-egy adott életkorban ez a kis emberpalánta.
Ahány gyerek, annyi temperamentum. Van, akit jobban zavar, hogy nem tudja kifejezni magát, és vannak szülők, akik meg teljesen ráhangolódnak a gyermekükre, és kitalálják gondolataikat.
A kommunikációnk azonban nemcsak szavakból áll, hanem mimikából, gesztusokból és jelekből.
Játsszunk csak el a gondolattal, hogy milyen beszélgetés lehet az, ha például két ember faarccal, üres tekintettel ül egymással szemben, és robothang utánzásával, teljesen monoton hangon folytatnak egy párbeszédet. Egyrészt kérdéses az, hogy
- mi, mint külső szemlélők tudunk-e figyelni a hallottakra?
- Meg tudjuk-e érteni azt?
Másrészt az is érdekes lehet, hogy ők, akik ebben benne vannak, mit is fognak fel ebből az egészből, ha ez egy spontán dolog lenne, de ilyen nincs. Próbáljuk csak ki!
Anno, amikor az amatőr improvizációs, színjátszó csoportunkkal kommunikációs helyzetgyakorlatokat csináltunk, akkor sokféle társalgási stílust kipróbáltunk, ezt is. De ez a szituáció volt szinte a legnehezebb, mert az élet – szerencsére – nem ilyen, nagyon nagy koncentrációt jelentett, hogy semmilyen egyéb kommunikációs csatornát ne használjuk. Ne legyen se beszédes a szemünk, ne súgja gondolatunk menetét a beszédünk dallama, és ne adjon nyomatékot a hangsúly vagy akár egy-egy gesztus.
Persze a technika fejlődésével belecsöppenhetünk hasonló szituációkba, az internetes csevegések vagy a mobiltelefonos üzenetváltások pontosan ilyenek. Főleg, ha teljesen ismeretlen emberrel folytatjuk őket, és szerintem magyaráznom sem kell, hogy micsoda félreértésekhez vezethet egy ilyen „beszélgetés”. Kész szerencse, hogy a normális emberi kapcsolatokban nem csak ezekre alapozunk.
Minden hatással vannak ránk a gesztusok és jelek?
A kommunikáció teljesen körülvesz minket. Jelekre, elvont szimbólumokra támaszkodunk akár a közlekedéstanulásban is, de sorolhatnám, hogy mennyi és milyen típusú jelrendszert használunk nap, mint nap, akár akaratunk ellenére is vagy mondhatnám, hogy ösztönösen. Sok külső szemlélő elítéli vagy ledegradálja a jelekkel történő kommunikációt akár kisgyermekkorban, akár a fogyatékos emberekkel történő kommunikációban, mivel a jelekkel nem lehet olyan árnyalt kommunikációt folytatni, mint a hangzó vagy írott beszéddel.
Állatkísérletekkel próbálják feltárni a beszéd- és a kommunikáció súlyát, mert mindig is izgatta az emberiséget, hogy hogyan hozhatjuk ki a maximumot a körülöttünk élő állatokkal folytatott kommunikációból.
Megtanítható-e egy állat is beszélni, vagy ez csak az ember sajátja?
Most nincs itt lehetőségem bővebben kifejteni miért nem szabad azonnal lehúzni, elítélni a jelekkel történő kommunikációt az egészséges, halló csecsemőkkel történő gondoskodások alatt, de aki attól fél, hogy gyermeke a jelek használatával nem fog megtanulni beszélni, az tévúton jár. Talán az e témában látott, állatokkal végzett kutatások azért nem hoznak olyan látványos eredményt, mert a laboratóriumi körülmények – szerencsére – nem jellemzőek egy csecsemő fejlődésére.
A jelekkel történő kommunikáció valóban nem képes mindenféle nyelvtani szituáció kifejtésére, de nem is cél az ép értelmű gyerekeknél, hogy csak ezt használják egész életükben. Ahogy korábban kifejtettem a babajelekkel kommunikáló csecsemőt nem csak ez a jelrendszer veszi körül. Ő nem csak ezt szívja magába, hanem a kommunikáció egyéb jelei mellett a környezetére leginkább jellemző hangzó beszéd sajátosságait is megtanulja, majd elsajátítja.
(Fontos megjegyeznem, hogy azok a kisgyermekek, akik kis korukban megismerkednek a jelekkel, erős érzelmi felindultságukban is képesek lesznek e jelrendszer segítségével kifejezni magukat, amikor – szó szerint – elakad a szavuk. Illetve magukénak tudhatnak egy olyan kommunikációt, amivel sérült embertársaikkal kommunikálhatnak vagy akár idegen nyelv elsajátítása során megkönnyíthetik a tanulásukat.)
Az pedig plusz öröm, hogy ezeknek a jeleknek a használata segíthetnek az eltérő fejlődésű gyermekek kommunikációs fejlesztésében is.
Mióta érdekelnek a gesztusok és jelek, amelyek megerősítik a kommunikációt?
2003-ban született meg az egyik unokatestvérem első gyereke, aki még nem volt egy éves, amikor láttam, hogy használják a pohár kézjelét ivás előtt. Nagyon magával ragadott ez a fajta kommunikáció, és amint megjelent nálunk, be is szereztem Linda Acredolo, Susan Goodwyn és Doug Abrams Babajelek (Hogyan beszélj gyermekeddel, mielőtt beszélni tudna) című könyvét, és töviről-hegyire kitanultam.
Ekkor már a gyógypedagógia, logopédia és látássérültek fejlesztése területén tanultam. Természetes és egyben ösztönös dolog is volt, hogy ezt a plusz tudást valahogy be kell építenem a munkámba is. Első körben a siketvak gyerekekkel folytatott egyéni (főként kéz a kézben) jelekkel dolgoztam. Később látó, de középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek logopédusa lettem.
Azt már a főiskolán is tanították, hogy az artikuláció nem csak az ajak- és nyelvmozgások ügyesítésével fejlődik, hanem erősíteni kell a kézmozgásokat is, mert több dolog mellett ez is segíti a beszédfejlődést, ezért amikor a szokásos artikulációs fejlesztő feladatokkal nem haladtunk, egy saját jelekből álló, artikulációt segítő, kézjel rendszert fejlesztettem ki beszédfejlesztő foglalkozásainkhoz.
Elsőként a Down szindrómás gyerekek szívták be a kézjeleimet, mint a szivacs, ezek segítségével nagyon ügyesen megértették, hogy hogyan tartsák a szájukat egy-egy hangadásnál, majd a többi gyerek (pl. autisták, afáziások, diszfáziások) is összekapcsolták a jeleket, és nekik is segítségükre volt a babajel rendszer a mindennapos kommunikációban.
Egy alkalommal egyéni tanácsadásra érkezett hozzám két anyuka, akik segítséget kértek Down szindrómás gyerekeik beszédfejlesztéséhez. Elsőként megbeszéltük azt, hogy mennyire fontos a beszéd előtti kommunikáció, hogy attól, hogy a gyermekük még nem beszél, szeretné, ha megértenék, és nekünk is könnyebb, ha ő biztosabban megért minket. Szóval biztattam őket arra, hogy keressenek egy olyan kommunikációs csatornát, amivel ezt elérhetik.
Meséltem nekik arról, hogy milyen sikereket értem el a kézjelekkel, és hogy ez nem lesz akadálya annak, hogy az ő gyerekeik is elsajátítsák a hangzó beszédet, hogy ez egy támasz, egy több csatornás kommunikáció, mely így egymást erősítve éri el a célját, vagyis azt, hogy beszéljen, később írjon a gyermekük. Több más hasznos dolog mellett, javasoltam neki a Babajelek könyvet, majd mivel én már nem tudtam a gyerekek beszédfejlesztését elvállalni, a jövőben bizakodva elköszöntünk egymástól.
Mondanom sem kell, hogy mekkora öröm volt, amikor 3 évvel később az egyik gyermek anyukája jelentkezett nálam. Elmesélte, hogy milyen fontos volt a biztatásom, a segítségem, és az iránymutatásom, hogy a babajelbeszéddel kezdjék meg a beszédfejlesztést, a kommunikációt.
Ennek segítségével sikereket értek el, és nem sokkal később rátaláltak Zentai Kata: Beszélő Babakezek tanfolyamára is, ahol a szorgalmas tanulás folytatódott. Ennek köszönhetően én is részese lehettem az ő nagy útjuknak, és videón nézhettem mosolyogó örömmel a kis Blanka ügyes mesélését (akkor még a jelek segítségével). Már akkor terveztük, hogy a program vezetőjével történő találkozás után szakvéleményt írjak a Beszélő Babakezek programról, vagyis a kézjelek használatáról a csecsemőkorban, azonban sajnos időhiányom miatt erre nem került sor.
Viszont miután megszületett Andris fiam, és már 9 hónapos lett, és már szerettem volna rendszeresebben közösségbe is vinni, egyértelmű volt, hogy a Babakezekre menjünk. Akkor már használtam egy pár jelet, de Andris még semmit. A családban más sem jelelt, így a tanfolyamon – igaz kicsit megszeppenve, de – örömmel látta Andris, hogy anyán kívül mások is néha „mutogatva beszélnek”. Ezek után azért számomra nem volt olyan meglepő, hogy az első alaptanfolyam utáni órán Andris azonnal használni kezdte első jelét, majd szép fokozatosan egyre többet és többet.
Napról napra láttam a csillogó szemét, ahogy örömöt okoz neki, hogy így már mi mindenről kommunikálhat velem. Azóta voltunk az egyenként 6 alkalmas alap- és két játszó (haladó) tanfolyamon is. Andris már 14 hónapos és használ szavakat is, de ezekkel még nem tudja minden vágyát kifejezni, ezért még mindig tanuljuk a jeleket is. Gyógypedagógusként tudom, hogyan fejlesszem a gyerekemet, és hogyan hagyjak teret a szabad játéknak is, de mindig öröm játszva tanulnia. Andris nagyon szerette azt is, hogy a Babakezek tanfolyamon sok kis barát vette körül, hogy közösen játszottunk, és ezt a játékot itthon is folytattuk, sok ötlettel tovább fejlesztettem az itthoni repertoárt.
Hálás vagyok a Babakezek tanfolyamnak, sőt olyan barátságos is születtek, amik a tanfolyam keretein kívül is folytatódtak, együtt sétálunk, labdázunk, állatkertezünk, vagy csak képeket nézegetünk. Segítségünkre vannak a kis „Andris könyvek” is, amiket én készítettem, ezekben a környezetünk alap szavainak képei vannak különböző témakörökbe szedve, játékos rámutatós feladatokkal vegyítve.
Szakértőként és anyaként is azt mondhatom, hogy kommunikáljunk gyerekeinkkel már a magzati koruktól kezdve. Használjuk a hangunkat, a dalokat, a jeleket, a játékokat és élvezzük a mindennapokat, mert óriási hatalom van a kezünkben, nemcsak azért mert valakit megtaníthatunk beszélni, hanem egy olyan embert nevelhetünk, aki biztonságosabban kötődik hozzánk, mert már egészen kicsi korától kezdve azt érzi, hogy fontos, amit kommunikálni akar, hogy megértik őt, és ő is megérti a környezetét.
Ez a cikk korábban (részletekben) megjelent: a Buboca Baba Klub és Tanoda szakmai oldalamon is, valalmi a Beszélő Babakezek Babajelbeszéd oldalán is.
A cikk főképén a még nem beszélő Andris fiam a hideg jelét mutatja, miután megkóstolt egy fagyit.
Ha szeretnél többet tudni a babajelbeszédről vagy érdekel a gesztuskommunikáció, akkor kérj online, beszédindító, logopédiai konzultációt tőlem.
